Amikor megérkeztünk Bombayba, tudtuk, hogy rohannunk kell, hogy elérjük a következő gépet. Hamar kijöttek a csomagjaink és átmentünk az ellenőrzésen. Aztán kiderült, hogy a nemzetközi és a helyi járatok terminálja olyannyira külön van, hogy taxival kell átmenni. És hogy az óránk nem megállt valamikor egy fél órára, mint ahogy először hittük, hanem egy félóra-eltolódós zónában vagyunk. Nekem ez új volt, hogy ilyen is van, Pali szerint tanultuk általánosban földrajzórán, és aztán itthon láttam már, hogy a telefonom is tudta ezt. Mindenesetre ott úgy kellett rohannunk, hogy én a babakocsival szaladtam, Pali a toronymagasra bőröndökkel megpakolt kocsival, és futás közben még pénzt váltottunk.
A kijáratnál találtunk előre-fizetős taxi-pultot, ott azt mondták, el tudjuk érni a gépet. De azért az ott dolgozó ember is el kezdett szaladni velünk. Nem volt időnk szétnézni, amikor kiértünk, de megcsapott a forróság, és egyáltalán India. Nem gondoltam, hogy ennyire más világ. Annyira más, hogy nincsenek is még fotóim, mert a kicsi digitális gépből hamar lemerült az elem, és nem tudtunk venni normális ceruzaelemet, olyat, amiben lett volna annyi erő, hogy legalább bekapcsolni lehessen vele a gépet. A régi géppel fotóztam tehát, azokat a képeket meg még elő kell hivatni.
Első pillantásra beleszerettünk abba a világba, egyszerűen csodálatos. Sokkal szegényebb, és kevésbé civilizált, mint vártuk, de gyönyörű. Minden nő száriban, a szivárvány minden színében, egyet sem láttam, amire ne azt mondtam volna, hogy csodaszép. Minden zöld, és minden virágzik, hatalmas több méter átmérőjű törzsű fák.
Szóval szaladtunk teljes cuccal, a sofőrrel együtt, olyan messzire a parkolóban, hogy már azt hittük, hogy gyalog szaladunk át a másik terminálra, azért kellett fizetnünk. De nem, tényleg autóba ültünk. Mondta a sofőr, hogy éppen átérünk időben, de ők szállítanak Pune-be is, ha lemaradunk. Picit kényelmetlen érzés volt, hogy a sofőrünknek az az érdeke, hogy mi lemaradjunk, Pali rövidre zárta, nagyon határozottan kijelentette, hogy el kell érnünk. Én azért kíváncsi lettem volna a részletekre, mert nagyon necces volt, hogy tényleg elérjük-e, de nem mertem érdeklődni, hogy tényleg nehogy elcsábuljon kicsit lassabban menni. Őrületes volt az indiai forgalom, még a kínai után is, a duda helyettesíti náluk a féket és az indexet.
A kocsiból kiszállva ránk ragadtak a segítők, mire becsekkoltunk, három különböző embernek kellett borravalót adni azért, mert kicsit tolta a cuccainkat, kikerülhetetlen volt, később rájöttünk hogy szűkös kis költségvetésünknek jelentős része borravalóként vándorol a hordárokhoz, ez így megy, és kész. Ráadásul akkor abban a rohanásban, fogalmunk se volt, mennyit kell adni és egyáltalán, mennyit ér az a pénz, csoda, hogy váltani sikerült. (És az a szerencse, hogy a maradék kínai juant visszaváltottuk dollárra még Shanghajban, mert a két pénznem között nincs közvetlen váltás egyik helyen sem)
Pali berohant a jegyünkkel és szerencsére talált a légitársaságnak alkalmazottját, aki utólag adott beszállókártyát, hiszen a többiek már rég bent voltak. Háromszoros biztonsági ellenőrzésen mentünk át, friss még a merényletek emléke. Nehezen akartam megérteni, miket akar tőlem az ellenőrző tiszt. Külön kapun mennek át a nők és a férfiak, erre nem számítottunk, Palinál voltak az íratok. Aztán nem engedte betolni a babakocsit a fémjelző kapun, vissza kellett mennem, feltenni a szalagra. Aztán be kellett bújni egy fülkébe, ahol egy hölgyet illendő módon meg tudnak vizsgálni, mennyire csipognak a farmerén a patentok, nem szemérmetlenül, európai módra. És Petit állítsam lábra, hogy külön vizsgálja meg. Közben néztük, felszállt-e már a gépünk. De elértük, tényleg csodával határos módon, és már nagyon éreztük, hogy a vége fele vagyunk az útnak, amikor leültünk a helyünkre. Fentről is káprázatos volt India, látszottak a ciklámen színben virító hatalmas fák, tavak, és a csodálatos hegyek. És komolyan meghatódtam a kis műanyag üveges ásványvíztől, amit az utaskísérőktől kaptunk, mert hogy himalájai víz volt. Pali szerint csak úgy rá volt írva, úgyhogy ellenőriztük a származást: Mount Everest Ltd. Számukra mennyire hétköznapi dolog ez, ettől döbbentem rá, milyen hihetetlenül messze vagyunk. Ez volt az én első csodám Indiában, meginni egy két decis vizet.
Ez már csak egy félórás út volt, rendben megérkeztünk, újra meglepő módon az összes csomagunk, kint várt minket a szálloda sofőrje. Innentől semmin nem kellet aggódnunk, mert Dr Oswal mindenről gondoskodott. Most tettem el a kipakolásnál a kis cetlijeit emlékbe, amikre felírta nekünk , mit vegyünk, hol, mit együnk, hova menjünk.
Egyetlen komoly problémánk volt Indiában, meg kettő kicsi, ezeket gyorsan leírom, és akkor tudok oldalakat áradozni arról, milyen fantasztikus volt minden. Főzni egyáltalán nem tudtam ott, a készen kapott kaják nagyon fűszeresek voltak, úgyhogy nem maradt más választás, Petike üveges babakaját evett. Nagyon nem szereti, és nem is volt hajlandó rendesen enni, így mindig hamar megéhezett, de nagyon éhesen sem ette. Szerencse, hogy Kínában jól evett és lett egy kis tartaléka, mert az indiai etetése kínlódás volt. Azt hittem, tudok majd ott szerezni kész kajákat, amiket összetörök neki, de egyrészt nem volt minden biztonságos nekünk, így oltások nélkül, sokkal rosszabb volt a köztisztaság és a víz, mint vártuk. Másrészt a legtöbb étel számomra is ehetetlenül csípős és fűszeres volt. Azért volt pár dolog amit tudott enni, a lángos-szerű indiai kenyereket, és valamit, amit mi kuszkusznak neveztünk, nekünk ahhoz hasonlított, ők máshogy hívták. És persze jégkrémezett a drága. Másik gondunk a meleg ruházatunk volt, induláskor Indiáról nem volt szó, egyetlen könnyű darab sem volt nálunk, és Kínában sem tudtam venni, mert csak vastag téli ruhákat árultak ebben a szezonban. Aztán olyan rövidre sikerült az indiai tartózkodásunk, hogy kibírtuk farmer-pólóban, én egyszerűen a benti papucsomban, már amikor a helyzet megengedte, és nem kellett mezítláb lenni, Petike meg a legvékonyabb melegítőjében, cipő nélkül vészelte át a forróságot.
Pihentünk picit a szállodában, aztán elmentünk Dr Oswal klinikájára, és nagyjából ott töltöttük a következő két napot. Pont ebbe a két napba került, hogy átvegyük a hely hangulatát és megnyugodjunk. Buddha-szobrok, vízesések, egzotikus madarak egy csodálatos átriumos modern házban a város felett, ez a klinika és a legelső váróteremben ki van írva: Gyerek innen nem megy ki kezelés nélkül, ha anyagi gondod van, beszélj Dr Oswallal. És Ő tényleg ilyen, nagy ajándék, hogy megismerhettük, és hogy valóban volt is időnk „eszmét cserélni”, ezt a két napot ránk szánta. Az ő elve, hogy a pénz és az idő elszáll, és nem is nagyon jelent semmit, az jelent valamit, hogy ő tud a gyerekeken segíteni, hogy amikor hazamegyünk, elmondjuk, hogy jól éreztük magunkat nála, gondoskodott rólunk. Tudtunk mi az ő gyógymódjáról, nagyon régóta, de egyrészt távoli, másrészt mivel fogalmam sem volt, mi az a ajurvédikus orvoslás, kicsit tartottam tőle. Ez az, amit ő csinál és homeopátiás gyógyítás. Nem tudtuk, mi vár itt ránk és Petire, de az biztos, hogy ilyen professzionalizmusra nem számítottunk. Az egy dolog, hogy ő ránk nézett, és elmondta, melyikünk családjában milyen betegségek fordultak elő, de az íróasztala és a könyvespolca elárulta, hogy a hagyományos orvoslásban is naprakész. Végül is egészen hagyományos vizsgálatok alapján készítette el Petinek a homeopátiás gyógyszert, mint EEG és a többi. Hihetetlenül tájékozott Ő is, és a vele dolgozó orvosok és terapeuták a világ terápiáit illetően. Kicsit máshogy hangzik így, hogy azt mondja, az ő módszere tízszer olyan jó, mint az őssejt, vagy a Doman, így, hogy pontosan tudja, miről beszél. Biztosak vagyunk benne, hogy csodálatos lesz a következő félévünk és nagyon sokat fog most Petike fejlődni.
Indiába érkezésünk után ért minket el a hír, hogy a légitársaság törölte a haza-járatunkat. Kis alkudozás után el kellett döntenünk, hogy egy nappal korábban, vagy egy nappal később utazunk, és mivel Dr Oswal elengedett minket szombat estével, a korábbi hazaút mellett döntöttünk, hiszen még egy nap Patrik nélkül akkor már kétségbeejtőnek tűnt, és a szálloda- és egyéb költségeket nézve is ez tűnt ésszerűbbnek.
A vasárnapunk szabad volt, este kilencig, akkor indult velünk az autó Bombayba. Aznapra mellénk adta egy tanulóját a Dr Oswal, hogy kalauzoljon és tolmácsoljon, és pontos listát, hogy mely helyekre kell feltétlenül elmennünk. Néhányra sikerült, amint kész lesznek a képeim, felteszem őket. Jártunk néhány keleti templomban, mezítláb a forró kövön, tettünk egy-egy harmadik szem pöttyöt a homlokunkra az egyik helyen, nyugtató és frissítő sáfrányt, Petikéét sikerült megőrizni hazáig.
És aztán újra az utazás, hosszú út egy hihetetlenül pici autóban (csomagok a tetőn) Bombayig, zsibbadt hajnali órák a váróban, repülőút, várakozás Isztambulban, akkor már nagyon fáradtak voltunk, és még egy rövidebb út Ferihegyig. Ez megint több lett mint 20 óra.
A indiai napok alatt azért nagyon éreztük, hogy milyen közel volt egymáshoz a két hosszú út, Petike nagyon elfáradt minden estére. Azt mondtam, minden rendben lesz, csak a kicsi szívója bírja ki. Persze nem indultuk volna el, ha nem vagyunk ebben biztosak, de azért volt néhány pillanat, amikor éreztük, hogy kicsit feszegetjük azokat a határokat, amiket mondjuk egy gégekanülös, hasonló állapotban levő gyerekkel emberek csinálni „szoktak” (Persze nem mintha ez is olyan gyakori lenne). Boldogan jött velünk Peti minden hova, és örült azoknak a dolgoknak, amiknek mi is örültünk, pontosan értett mindent. Elkezdtem neki mesélni egy kisfiúról, aki elutazik Kínába, majd Indiába és nagyon sok kalandban vesz részt, majd hazautazik és nagyon sokkal könnyebb lesz az élete, mint eddig volt.
