Ehét szerdán Peti megkapta az utolsó adag őssejtet, csütörtökön pedig elindultunk Indiába. Most már sokadjára éltük át, hogy a kettő napból egyet csinálunk, mert hogy éjjel is utazunk, és amikor másnap este megérkezünk valami ágyféle és fürdőszoba közelébe, jövünk rá, hogy ez már nem is az a nap, amelyiknek számunkra tűnik. Nagyon örültünk, hogy így alakul, hogy eljöhetünk Indiába, a G-therapy helyszínére, és azt sem bántuk, hogy a majdnem egy napos Hangzhou-Budapest utat nagyjából félúton megszakítjuk, és lesz belőle két rövid. Hát ez nem így sikerült. Bár jelen pillanatban csak az egyik felén vagyunk túl, de ez is huszonvalahány órásra sikerült, és már a második fele is bonyolódik rendesen.
Shanghajba egy kisbusz vitt minket a kórházból, nagyon esett az eső. Érzékeny búcsút vettünk a barátainktól, hosszú volt a nap; mindig hosszú, ha este utazunk, és elfáradunk az egész napos várakozásban és készülődésben. Kietlen volt a kínai táj, bár végig laknak az autópálya mellett is, de az ablakok sötétek, nem tudom, hogy miért. (Ennyire jó a fényszigetelésük, vagy tényleg nem kapcsolnak villanyt.) Szóval fázós volt a 3 órás utunk, de a shaghaji reptértől felvidultunk. Az első hely, ahová be kellett mennünk, egy pelenkázó volt, de annyira tiszta és kényelmes, hogy meg is etettük bent Petit nagyon kényelmesen, kanapén. Aztán láttuk, hogy számtalan ilyen van a reptéren. Minden monumentális volt, csillogó, tiszta, minden annyira simán ment. Azzal együtt, hogy Petinek már rég alvásidő volt, és feladáskor kibontattak két bőröndünket.
Az Indian Airways Bombayba (Mumbai) tartó repülőjén az ülésünkig tudtuk tolni a babakocsit, és összecsukva feltettük a tárolóba. Szerintem ez a művelet a világ bármely más pontján már hatszor szabotálva lett volna. De itt száriban voltak az utaskísérők, mind 40 feletti és indiai zene szólt. Peti annyira megörült ennek a helyzetnek, hogy percekig nevetgélt, mi is. Aztán megpróbáltuk elaltatni felszállás alatt, de az utolsó előtti pillanatban felkapcsolták a villanyokat és nagyon beindult az élet, Peti visszaébredt. Csak miután mindenki vacsorázott, sikerült elaltatni újra. Gondolkoztunk már mi egy ideje, hogy miért 11 óra a menetidő, amikor annyi idő alatt Európa másik végébe is el lehet érni, ez meg fele távolság. Rosszfelé számoltuk volna az időzónákat? De nem, mindenképp hozzá kell adni a 3 órát, nem elvenni. Csak a repülőn derült ki számunkra, hogy ez a gép több helyen megáll. Eszünkbe se jutott, hogy ilyen létezhet. Tényleg 6 óra lett volna egyenesen Bombayba, de leszállt Delhiben, és ott bejelentették, hogy állni fog másfél órát. Most már tudjuk, hogy azért, hogy bevárjon egy másik gépet, ami Bombayba indul és összevonják az utasokat. Ez a másfél óra gazdasági pihenő aztán erősen veszélyeztette a csatlakozásunkat. Delhiig aludt Peti, Pali, sőt én is aludtam 4 órát, persze minden negyedórában ébredve, de mégis ez egészen elviselhetővé tette az utazást, szinte soha nem tudok aludni semmilyen járművön. (Főleg bicilklin.) Aztán Delhiben, az álló repülőn még jobban aludtak a fiúk, mert megszűnt a zaj, és mintha a levegő sem lett volna olyan száraz. Viszont bejött egy nagy csapat indiai munkás kitakarítani a gépet, és elvették az illúziómat, hogy mindenki mindig tiszta párnát és takarót kap. El is szunnyadtam én is újra, amikor szólt a hangszóró, hogy legyünk szivesek összeszedni minden cuccunkat, és átfáradni egy másik gépre. Erről eddig szó sem volt, mi vártuk a felszálló utasokat. Nem esett jól felébreszteni Petit, és azonnal összekapkodni mindenünket. Azt nem is írtam eddig, hogy most először utaztunk olyan gépen, ahol középen 4 ülés van a két folyosó között, és egy ilyen négyes helyen ültünk, Peti összegömbölyített háttal aludt kettőn, mi meg hátradönött támlákkal; ezen a gépen nagyon meg lehetet dönteni, nem mintha sok hely lett volna.
Dohogva átrohantunk a másik gépre, ahol elhelyezkedtünk, és mielőtt becsukták volna az ajtókat, rájöttünk, hogy nincs meg a Peti cipője, berugtuk az előző repülőn az ülés alá. Sikerült visszaszerezni, de volt egy pillanat, amikor megijedtem, hogy most Pali nélkül szállunk fel. Pedig csak az ajtó előtt allt, és rádión követte a nyomozást. Ez már nem volt hosszú út, talán 2 és fél óra, itt ért minket a pénteki napfelkelte és itt ettem meg indiai utunk első és utolsó curry-jét. Leszálltunk, másodjára is India földjén, a kis delhi kitérő után, és annyira örültem, hogy Peti ilyen jól tűrte-bírta ezt a nehéz utat, rendben le tudtuk szívni a kanüljét, végig jó volt a légzése. Ekkor még tartotta magát a főzött étele is. Elsők között jöttek ki a csomagjaink, ekkor még nem tudtuk, hogy nagyjából ezen múlt, hogy elértük a következő gépünket Pune-ba.
