December 29-én kora délután indultunk el ismét Kínába. Előre nem tudtam eldönteni, melyik fele lesz nehezebb az útnak, az első, a tízórás repülés Pekingig, vagy a már éjszakára eső 5 órás várakozás, csomagok felszedése, majd újboli becsekkolása, és a rövidke repülés Hangzhou-ba. Végül minden sokkal könnyebb volt, mint vártuk, elsősorban azért, mert Petike nem nyűgösködött - ami jogos lett volna, hiszen egy ilyen hosszú úton tényleg minden tagunk megfájdul -, hanem élvezte az utat, minden érdekelte, nevetgélt, örült, hogy nem kell aludni. Szerencsénk lett volna, mert a vészkijárat melletti hatalmas helyekre szólt a beszállókártyánk, de elültettek, mondván gyerek nem ülhet ott. Mindegy, lényeg, hogy egymás mellett lehettünk, és ezúttal a kanül sem ijesztette meg a személyzetet. Viszonylag sokat csúszott az indulás, amikor már a gépen voltunk, de mi nem bántuk, hiszen a pekingi várakozást rövidítette a késés. Aludt Petike pár órát az út elején, az még a soron következő délutáni alvása volt (azóta sem tudtuk beazonosítani az alvásokat, nagyon megkavarodtunk az időzóna-váltással). Rendben utaztunk, leszálltunk, rengeteg csomagunk mindegyike meglett. Folyton számolgattam őket, mint a tanító néni a gyerereket, 5 feladott poggyászunk volt és 5 kézi és a kabátok. Nagyon nehezen fért fel egy kocsira, a fülünkön is táska lógott, ezért is vittük a babakocsit, hogy a pekingi repülőtéren könnyebben átjussunk, kicsit bele is tettük Petit, de annyira sírt, hogy azt mondtam, inkább toljuk még a kocsit is, Petike meg ölben jön. Végül egész könnyen ment ez a része is az útnak, bár akkor már nekünk hajnal volt, és majdnem elborultunk a fáradságtól. Peti még mindig örült, hogy nem kell aludni!!! Amikor beindult a hangzhou-i gép motorja, akkor aludt el (nekünk hajnali 4 volt) az apukája ölében. És akkor csak aludt és aludt, amíg repültünk és leszálltunk, felcuccoltunk és beszálltunk a kórházi autóba, elfoglaluk a kórházi szobát és az ágyakat elsősorban. Nem tudom, akkor hány órát aludt, sokat, és nagyon nehezen álltunk át az itteni időszámításra. Petike azt csinálta az elmúlt napokban, hogy ha elfáradt, aludt pár órát, napszaktól teljesen függetlenül. Aztán pihenten felébredt és kezdődött egy új nap ismét. Mi meg nyilván nem alhattunk bármikor, hiszen itt beindult minden. Most az 5. napon mondhatom azt, hogy nagyjából beálltunk, már éjszaka is aludtunk, és most éppen koradélután van és pihen. Jó volt megérkezni, minden a régi, és nagyjából mindenki a régi, örömmel fogadtak, úgy emlékszünk egymásra, mintha minden héten találkoztunk volna, annyira ismerős minden, pontosan tudtam, melyik tárgyunkat melyik fiókba teszem el. Szerintem Petike nem emlékszik rájuk, fenntartással fogadta a rajongó-tábort, imádjuk ezt az arcát, amikor komolyságot erőltet magára. Majd másképp lesz pár nap múlva. Első napokban állapotfelmérés volt, nagyon sértőnek érezte, hogy bárki is hozzáér, nem is nagyon mutatta meg, miket tud - mindig így csinálja idegen helyzetekben. Megvolt már a CT és egy mellkasi röntgen, mert nem teljesen tisztának hallották a légzését, a repülőút után nem csodálom. A CT felvételt még nem láttuk, a röntgen eredménye megvan, minden rendben.
Ma megvolt az első őssejt-kezelés, vénásan, mellékelek egy képet róla, a szúrás utáni sértődés után Petike elaludt és azóta is alszik, nagyon nyugalmas és harmonikus volt az első élmény. Itt vette fel ezt a szokást, hogy csak úgy elalszik az ölünkben, mese alatt, vagy ott a kezelőben, ahol reneszánsz zene szólt, és ő csak átadta magát.
