Jól vagyunk. Mindig történik valami, de tényleg mindig. És nagyon rossz dolog mostanában nem volt soron, úgyhogy ez a mindig történés körülöttünk végül is jó.
Peti egyre többet mozgatja a lábait. Ez az, ami segített átvészelni a balesete második évfordulóját. Akkoriban azt mondták, nagyjából ennyi időt érdemes a rehabilitációra szánni. Mármint ami őszerintük rehabilitáció. Mondjuk azzal le is zajlott volna minden fejlődés nem két év, de két hónap alatt. Kicsit stresszelt minket ez az időpont az elején, mint egy határidő, de azóta sokat tanultunk, sok mindent láttunk, és nagyon át kellett ezt értékelnünk. És a második év legvégén kezdte el mozgatni a lábát Petike, nem is kicsit! Előtte szinte semennyire sem. Amúgy sem lett volna eszünk ágában sem leállni semmivel, sőt.
Pali hét elején Montenegróba utazott tárgyalásokra, és a szerdára tervezett hazautat meghiúsította a ferihegyi sztrájk. Igazán tele lett bosszúsággal a tegnapi nap, mert egész nap hitegették, ha előre tudta volna, hogy mindig csúszik egy kicsit a hazaút, régen eljött volna máshogy. Így Ljubljana-ban aludt és gyakorlatilag körbeutazta Európát, és végül is Ferihegyen szállt le ma délelőtt. Nagyon hiányzott mindannyiunknak, de Petikét nagyon érzékenyen érintette a hiánya, nem volt az igazi a kedve. Lehet, hogy emiatt nem aludtunk éjszaka sem. Eleve nagyon későn alszik el majdnem mindig, most is 11 körül sikerült. Aztán fél kettőkor felébredt, általában a kanülje kiszárad a fűtés miatt, és köhögéssel ébred. És most úgy reggel 5-ig nem sikerült visszaaltatni, ez azért szerencsére rendkívüli. Most már 9-kor elaludt, igaz, napközben nem pihent. Nagyon boldog, hogy megérkezett az apukája.
A kínai utunkról: bízunk benne, hogy el tudunk menni, a repülőjegyek már megvannak és várnak is minket.
