Elmúlik lassan ez a nyár, nem nagyon bánom. Nagyjából visszaálltunk a szokásos heti rendre, most már majdnem mindenki visszajött a nyári szabadságról. Kati nagyon megdicsérte Petit, már két órán is voltunk mostanában, szerintem meglepődött, milyen ügyes Peti a nyári kihagyás után is. Jobban nyúl a tárgyakért, mint a tavasszal, és ügyesen ül törökülésben, kis segítséggel. Ma is nagyon bántam, hogy nem vittem fényképezőgépet.
Most már nagyon közeledik az amerikai utunk, 3 hét múlva megyünk. Nagyon várom, úgy érzem, megint feltöltenek minket, jó tanácsokkal, feladatokkal, meg egyáltalán, mindennel. Érzem, hogy megint előre tudunk majd lépni, különösen, ha sikerül decemberben újra eljutni Kínába. Várom ezt az őszt. Edzünk arra a picike szabadidőnkre, ami Amerikában lesz, hogy tudjunk ott sétálni, Petit szokatjuk a babakocsihoz, a régi kis sportkocsijához. Nem sokat használtuk azóta, Doman-ék ellenzik is, meg hát nem tudott benne még ülni. Most már nagyon szépen ül benne, viszont maximálisan szabotálja a törekvésünket, végigsírja az utat. Az elmúlt hetekben rendszeresen lementünk így sétálni esténként, és nagyon határozottan soha nem vettük ki a babakocsiból. Amikor sikerül elterelni a figyelmét arról, hogy ő ezt mennyire nem akarja (merthogy egyébként a karunkban vinnénk), akkor egészen érdekes a külvilág. Különösen a parkoló autók, főleg a pirosak, amilyen Boribonnak is van. Azokra nevet. Összességében egyre kevesebbet ellenkezik, de azért van még mit tennünk a következő 3 hétben.
