Nehéz heteink vannak, elsősorban a Petike bárányhimlője miatt, ami nehezebb lefolyású, mint vártuk, és megtorpanást hozott a terápiákban és így a fejlődésben is. Nagyon behatárolja a betegsége a feladatokat, amiket tudunk csinálni, egyrészt mert gyenge, másrészt, mert a bőre tele van hólyagokkal, amiket úgy tűnik, még hosszú ideig nem érhet erősebb inger. Most már kezdenek gyógyulni a kiütések, és talán a Petike ereje is visszatér lassan. Ilyenkor mindig nagyon nehéz kivárni, hogy újra ereje teljében legyen és léphessünk végre tovább.
Mielőtt beteg lett, szépen haladtunk az állós és felállós feladatokban, sokkal tudatosabban és erősebben áll. Kati óráin látjuk, hogy sikerélménye van az állásban, ülésben. Néha olyan érzésünk van, hogy előfordulhat, hogy hamarabb fog járni, mint kúszni vagy mászni, hiszen ezeket is ismeri, ismerte az agya. Még egy picit erősebben kell tartania a fejét és akkor megint nagyokat léphetünk előre.
A lejtőn is egyre ügyesebben jön le, elkezdte a kezét felváltva húzni előre kúszásnál, és a fejét ellentétes irányba fordítja. Ez azt jelenti, hogy beérik lassan a patterning, amit csinálunk (erre a célra készített asztalon 3 felnőtt mozgatja egyszerre a kezét-lábát-fejét kúszómozgásszerűen), és amit sajnos nem tudunk megfelelő gyakorisággal csinálni, mert nagyon nehéz 3 felnőttet „szerezni”(pontosabban általában egy ember hiányunk van napközben, amikor Pali dolgozik), pedig ha ezt meg tudnánk nyomni, felgyorsítanánk a kúszás, és ezáltal a járás beindulását. Ezért írtam korábban, hogy segítséget elfogadunk a fejlesztésében. Ezer köszönet testvéreimnek, akik ezt folyamatosan észben tartják, és Mónikának. És Évának is, aki továbbra is fáradozik, most már azon, hogy „beindítsuk a spontán mozgást”, hiszen gyakorlatilag már egyáltalán nem feszes és feszít Petike.
Kis domanozó csapatunkat kiegészítettük még egy taggal, Nóra jár hozzánk hetente néhányszor egy-másfél órákra, patterningezni és domanos feladatokat végezni, nagyon aranyos fiatal gyógypedagógus, nagyon szereti Petike is.
Most szünetet tartunk a hiperbárban a himlő miatt, de igazából már alig várom, hogy folytassuk, mert olyan látványos a hatása. Egyre hosszabban képes Petike irányítani a figyelmét, egészen jól a szemünkbe néz, és valahogy jobban kommunikálunk. Eddig sem volt kétségünk afelől, hogy ő érti a körülötte zajló dolgokat, de most valahogy jobban tudatja az érzéseit és az akaratát.
Ha arra gondolok, milyen volt egy évvel ezelőtt, nem is tudom, hogyan bírtuk ki. Folyamatos fájdalomban és görcsben volt a pici lesoványodott teste és sehogyan sem tudtunk könnyíteni rajta. Nagyon sokat gyógyult és fejlődött, de ez még mindig nem az állapot, amit bárki is kíván a gyerekének, még nincs kint a fejünk a vízből. Nagyon-nagyon szeretnénk eljutni még az idén még egyszer Kínába, látjuk, tudjuk, hogy ez elengedhetetlen. Ennek semmi más akadálya nincs, „csak” az ára. Egyébként, ha lehetne, akár holnap indulnánk. Hihetetlen, hogy mennyit segítettek már eddig is a kis kínai sejtek. Akkor is nehezen emészteném meg, hogy mennyire messziről jött vissza a kicsim, ha mától jól lenne. De úgy tűnik, még eltart egy darabig, hogy igazán jól legyen. Néha úgy érzem, kevesebbet alszunk, mint amennyivel végig lehet csinálni. De előttünk van a kép, amilyen lesz, amikor meggyógyul, és ez a nap minden nappal közelebb kerül.
A Petike alvása, és ebből kifolyólag az egész családé, katasztrófa. Nagyon nehezen alszik el, sokszor ébred, sokszor nehéz visszaaltatni. Komoly szervezést igényel, hogy a család egyetlen tagja olykor végigaludjon egy éjszakát. Próbálkozunk homeopátiás szerekkel, most emiatt is rosszkor jött a himlő, és a vele járó láz és nyűgösség. Elkezdtük keresni a szert, ami nem is árt, és segíthet, folyamatban van, komoly eredmény még nincs. Esetleg annyi, hogy az icike-picike golyókat, amit a szájában kelleni hagyni elolvadni, hihetetlenül ügyesen a foga közé irányítja és megrágja, bárhová teszem a szájában.
Közben folyamatosan járunk cérnabeültetéses akupunktúrára, ahol bioenergiai kezelést is kap Petike.
Patriknak jó hetei vannak, szerintem főleg a karate-edzések miatt. Régóta szerettük volna, hogy sportoljon, és valami ilyesmire gondoltunk, és egyszer csak itt lett a tökéletes megoldás egy saroknyira. Illetve eddig is itt volt, csak most találtunk rá, nagyon jó társaság, tökéletes időpontban, hetente kétszer, Patrik mindig nagyon várja és szereti. Pontosan erre volt szüksége, most ez valahogy mindent helyre tett. Egyébként hihetetlen empátiával kezeli Patrik az életünket, sokszor megijedek, hogy mekkora teher neki ez 5 évesen, ami minket is jócskán meghajlít. Napról napra elképeszt minket az okosságával, kielégíthetetlen a tudásvágya. Újabb és újabb tudományágakba ássuk be magunkat az ő révén, most a dínók után a csillagászat van terítéken. A hétvégén megnéztük a 3D-s dínós mozifilmet (nagy csalódás volt egyébként), és az természetes, hogy minden dínót felismer (t-rex, pteranodon, paraszaurolopusz, Patrik írja), és kommentál („ez a legnagyobb növényevő”), de még hibát is talált benne. Valamelyik ősállatot fenyegető ragadozóként állították be, Patrik felhördült: „de hiszen ez növényevő”. Az egészből csak azt akarom kihozni, hogy a kisfiam érzelmi intelligenciája az értelmit is jócskán túlszárnyalja. Ő akkor is imádta a testvérét, amikor egészséges volt, de ahogyan ezt a helyzetet kezeli, és szeretgeti, irányítja Petikét, és segíti mindenben, az elképesztő. A múltkori képet, amit kettőjükről raktunk be, akkor készítettem, mikor éppen, teljesen saját ötlettől vezérelve, néhány feladatot akart Petivel csinálni. Nagyon tetszett mindenkinek, aztán amint elfordultunk, felkapta a kistesóját, akinek azért erősen kell tartani a fejét, úgyhogy odaugrottunk, el ne ejtse, vigyázzon a kanülre. „Akkor legalább a lejtőre hadd tegyem fel” mondta erre.
