Szép napunk volt, igazán jó híreket kaptunk. Szerencsére elhoztam a múltkori CT-felvételt.
Láttam én rajta egyből, hogy mitől jobb a mostani, de az orvos is megmutatta. Nyilván sírtunk örömünkben és az itteniek is nagyon örültek. Hiszen ez bizonyíték arra, hogy működik a beültetés. Ott vannak az új sejtek, az új agyállomány, még keményebben fogunk dolgozni, hogy megtanítsuk, mit kell csinálnia.
Délután elmentünk a West Lake-hez, amit a legfőbb látnivalóként emlegetnek, olyasmi mint ha a Városligetben lenne a Velencei-tó és kínai hajók úszkálnának rajta. Csak nem fürdenek benne az emberek, nem esznek és nem isznak.
Csónakáztunk, aztán álltuk a csodálkozó emberek hadát. Volt, aki konkrétan elkérte Petikét és lefotózta vele a családot, Évának a kezébe nyomtak egy csecsemőt, úgy fotózkodtak vele. A fiatalok észrevétlenül fotóztak minket a telefonjukkal, majd 3 méterrel arrébb vihorászva mutogatták. Leültünk a parti kőpadok egyikén, Petike elaludt. Jó volt, hogy keresztülautóztunk a városon, nagyjából ennyit fogunk látni belőle. Rá kellett jönnöm, hogy a kórház egy viszonylag szegény külvárosi részben van. A városban rengeteg építkezés van, üzletek, szállodák, és városiasabb életet élő emberek.
Petike nagyon elfárad mostanában estére, vacsorázni már nem is tudott ma sem, tegnap sem, nagyon nyűgös, szétharapta a száját. Napközben jó a kedve, de este már semmi sem tetszik. Mi is rendesen napról napra fáradtabbak vagyunk.
