Végre itthon vagyunk! Nagyon nehezen engedték el a kórházból a kicsimet, főleg hogy délután 5-kor indultunk a repülőtérre, így az egész nap a búcsúzkodásé volt. Jó hangulatban telt a vasárnapunk, így bizakodóan indultunk el. Ez az azért nagy dolog, mert az odaút annyira megviselte Petikét és egyáltalán annyira nehéz volt, hogy azt mondtam, persze kis túlzással, hogy nem jövünk haza, mert én ennek még egyszer nem teszem ki a gyereket. De az első adag ősssejt után annyival erősebb volt már Petike, hogy úgy döntöttem, hazajövünk mégis. J
Szóval volt nagy integetős elindulás, és az úton meg hihetetlenül jól ment minden. Hangzhouból indultunk, Pekingben szálltunk át, ahol is milliónyi bőröndünket, babakocsit ki kellett venni, hogy újra végig citáljuk, majd feladjuk. Végül jól jött ki, mert Pekingben elaludt Peti a babakocsiban és még akkor sem ébredt fel, amikor felvitte az apukája a karjában a gépre. Három ülésen ültünk középen együtt, a kicsinek csináltunk középen egy plédből egy sátrat, ott nagyon sokat aludt nagyon nyugodtan, mi meg nem győztünk örülni. Szinte csak enni ébredt fel, és aztán is szépen visszaaludt. Valószínűtlenül jó volt az utunk, annyira mindent elmond ez, ahogyan mentünk, és ahogyan jöttünk, nem lehet összehasonlítani. Ezért mentünk el, hogy így jöhessünk haza. Aki most látja, tényleg el sem hiszi, hogy 6 héttel ezelőtt egy átlagos éjszakán 3 órát aludt, a többi időt végigszenvedte.
Boldogan érkeztünk, bár nagyon fáradtan, de nagyon jó volt a hétfőnk a családdal. Azt mondják, hihetetlen a változás. Az itthoni mérlegünk szerint egy teljes kilót hízott Petike az egy hónap alatt. Eltűntek a testéről és az arcáról a szenvedés nyomai.
