Virág Naplója

Ez így szokott lenni, ha egy-két hétig nem írok, úgy felgyűlnek az események, hogy nehezen kezdek hozzá.

A lényeg, hogy Peti szépen fejlődik. A tágító kikerült a gégéjéből, így tudjuk gyakorolni kicsit az orron át lélegzést. Nem mindig tökéletes, meg kell még szoknia, de én azt hiszem, jól megy. Nagyon meglepődött a hangjától, sírástól, nevetéstől, és többnyire gond nélkül lélegzik így is. Reméljük, hogy ez már csak jobb lesz. Május 6-án megyünk egy újabb tükrözésre és ha minden rendben, elkezdődhet a kanül-eltávolító procedúra.

Nagyon menne Petike, egyre jobban rugdos, kifejezi azt a szándékát, hogy Ő fel akar állni és szaladni akar, egyre ügyesebben lépeget. Nagyon-nagyon motivált. A lejtőn kúszásban fejlődött még ugrásszerűen, most már a lábát is használja, nem is akárhogy. És nagyon vidám, boldog kisfiú, rengeteget nevetünk Vele.

Patrik körül is zajlik az élet. Végre megmozdult két foga is egyszerre, nagy várakozást és türelmetlenséget követően. A csoportjában majdnem mindenkinek van már több iskolás foga is. Az iskola-választás lázában égünk, sajnos még nem dőlt el, hova megyünk. Remélem, hamarosan kapunk választ, és beszámolhatunk arról, hogy sikerült bejutnunk, ahova szeretnénk. Akkor majd írok róla többet. Jó iskolát találtunk Neki, csak nagy a túljelentkezés.

Múlt héten ünnepeltük a névnapját, egy kedd esti zsúr keretében az ovis barátokkal. Olyan régóta készült erre, hónapok óta megvannak a meghívók és tervezte a listát. Nem is sikerülhetett volna jobban a bulija, mindenki eljött, akit meghívott. Hihetetlenül aranyosak voltak, először megrohamozták a Peti lejtőjét, mégpedig gyorsuló futás- nagy puffon landolás (és persze 8, már nem olyan könnyű gyerek a lejtőn egyszerre tartózkodás) játékot fejlesztették ki. Aztán ettek, sikerült egy óriásit társasozni, egyszerre 2-3-4 játékkal. Miután belefáradtak az ücsörgésbe, elkezdtek rohangálva bújócskázni, azt már a szülők érkezéséig, illetve addig, amíg sikerült őket rábeszélni a hazamenésre. Ez nem volt egyszerű, még kis pityergés is megesett. Úgyhogy nagy izgalommal túllettünk az eseményen, Petike nagyon élvezte, hogy itt rohangáltak. És ami nekünk újdonság volt, és sajnos ritkán van benne részünk, hogy 4 cserfes kislány is volt a társaságban. Egy kisfiú van közöttük, aki többször volt már nálunk, a többiek először találkoztak Petikével, és egyetlen pici megütközés sem volt, sem a kanüljét, sem bármi mást illetően.

Ma is ünnepeltünk, még egyszer nagyon boldog születésnapot kívánunk Dominak! Nagyon jó volt a hétvége, köszönünk mindent!

Jó volt a hétvégénk, Patrik saját készítésű papír-szívecskékkel tette a Valentin-napot azzá, aminek lennie kell. Próbáltuk kipihengetni a múlt hét fáradalmait és frontjait, Pali a rövid, de annál intenzívebb utazását.

Tegnap számunkra is elkezdődött a tél, én nem láttam havat már vagy két éve, épp mindig távol voltunk azokon a ritka alkalmakon, amikor havazott. Tegnap Patrikkal az oviból hazajövet a következő fejtegetésnek lehettem fültanúja: „Anya, ugye a hó is jég? Csak olyan könnyű, hogy nem zuhan le egyenesen, mint egy nagyobb jégdarab. Így tud esni vízszintesen, és 45 fokban. De nem Celsius!”

A film elejét inkább csak erősebb idegzetűeknek ajánlom. Annál szívderítőbb a vége!

Nagyjából visszaálltunk a normál rendre. Bár Mama reklamál egy kicsit, hogy nem ilyen étvágyról volt szó… Kicsit jobban eszik Peti, mint régebben, de sajnos nem olyan étvággyal, mint Kínában. Szépen visszacsempészgeti a nappali alvást is, de rövidebben hagyjuk aludni, mint régebben. Tudomásul vette az itthoni munkatempót is, majdcsak belejövünk mindenbe. A bőre elszokott a Dévénytől, csúnyán fel van horzsolódva.

Sajnos nem lettek jók az indiai fotóim. Azért mellékelek egyet-kettőt. Lehetséges az, hogy a film régi volt (több mint két évet állt a fotóstáskámban), azért ilyen rossz az összes kép? Örültem pedig, hogy újra volt kedvem elővenni a gépet, és a papírképeknek is most tudok újra először örülni, reméljük a következő tekercs (új filmen) már beváltja a hozzáfűzött reményeket.

Pali már el is utazott, még alig álltunk vissza. Igaz, csak két napra, Párizsba. A mai napunk nagyon sűrű, minden van benne. Éjjel Mama aludt Petikével, nem sokat aludtak, reggel korán keltünk, Kati jött Petikéhez, Pető-s órára. Aztán éppen csak megetettük és mentünk a lézeres akupunktúrára. Hazafelé elaludt az autóban, most pihen. Délután még vár ránk sok domanozás, Nóra is jön Petihez „ezügyben”, Patrik karatéra is megy. Eljön ma hozzánk Lilike és Gabi. És lesz egy lakásnézőnk is.

Voltunk Böszörményben is

Amikor megérkeztünk Bombayba, tudtuk, hogy rohannunk kell, hogy elérjük a következő gépet. Hamar kijöttek a csomagjaink és átmentünk az ellenőrzésen. Aztán kiderült, hogy a nemzetközi és a helyi járatok terminálja olyannyira külön van, hogy taxival kell átmenni. És hogy az óránk nem megállt valamikor egy fél órára, mint ahogy először hittük, hanem egy félóra-eltolódós zónában vagyunk. Nekem ez új volt, hogy ilyen is van, Pali szerint tanultuk általánosban földrajzórán, és aztán itthon láttam már, hogy a telefonom is tudta ezt. Mindenesetre ott úgy kellett rohannunk, hogy én a babakocsival szaladtam, Pali a toronymagasra bőröndökkel megpakolt kocsival, és futás közben még pénzt váltottunk.
A kijáratnál találtunk előre-fizetős taxi-pultot, ott azt mondták, el tudjuk érni a gépet. De azért az ott dolgozó ember is el kezdett szaladni velünk. Nem volt időnk szétnézni, amikor kiértünk, de megcsapott a forróság, és egyáltalán India. Nem gondoltam, hogy ennyire más világ. Annyira más, hogy nincsenek is még fotóim, mert a kicsi digitális gépből hamar lemerült az elem, és nem tudtunk venni normális ceruzaelemet, olyat, amiben lett volna annyi erő, hogy legalább bekapcsolni lehessen vele a gépet. A régi géppel fotóztam tehát, azokat a képeket meg még elő kell hivatni.

Első pillantásra beleszerettünk abba a világba, egyszerűen csodálatos. Sokkal szegényebb, és kevésbé civilizált, mint vártuk, de gyönyörű. Minden nő száriban, a szivárvány minden színében, egyet sem láttam, amire ne azt mondtam volna, hogy csodaszép. Minden zöld, és minden virágzik, hatalmas több méter átmérőjű törzsű fák.
Szóval szaladtunk teljes cuccal, a sofőrrel együtt, olyan messzire a parkolóban, hogy már azt hittük, hogy gyalog szaladunk át a másik terminálra, azért kellett fizetnünk. De nem, tényleg autóba ültünk. Mondta a sofőr, hogy éppen átérünk időben, de ők szállítanak Pune-be is, ha lemaradunk. Picit kényelmetlen érzés volt, hogy a sofőrünknek az az érdeke, hogy mi lemaradjunk, Pali rövidre zárta, nagyon határozottan kijelentette, hogy el kell érnünk. Én azért kíváncsi lettem volna a részletekre, mert nagyon necces volt, hogy tényleg elérjük-e, de nem mertem érdeklődni, hogy tényleg nehogy elcsábuljon kicsit lassabban menni. Őrületes volt az indiai forgalom, még a kínai után is, a duda helyettesíti náluk a féket és az indexet.

A kocsiból kiszállva ránk ragadtak a segítők, mire becsekkoltunk, három különböző embernek kellett borravalót adni azért, mert kicsit tolta a cuccainkat, kikerülhetetlen volt, később rájöttünk hogy szűkös kis költségvetésünknek jelentős része borravalóként vándorol a hordárokhoz, ez így megy, és kész. Ráadásul akkor abban a rohanásban, fogalmunk se volt, mennyit kell adni és egyáltalán, mennyit ér az a pénz, csoda, hogy váltani sikerült. (És az a szerencse, hogy a maradék kínai juant visszaváltottuk dollárra még Shanghajban, mert a két pénznem között nincs közvetlen váltás egyik helyen sem)
Pali berohant a jegyünkkel és szerencsére talált a légitársaságnak alkalmazottját, aki utólag adott beszállókártyát, hiszen a többiek már rég bent voltak. Háromszoros biztonsági ellenőrzésen mentünk át, friss még a merényletek emléke. Nehezen akartam megérteni, miket akar tőlem az ellenőrző tiszt. Külön kapun mennek át a nők és a férfiak, erre nem számítottunk, Palinál voltak az íratok. Aztán nem engedte betolni a babakocsit a fémjelző kapun, vissza kellett mennem, feltenni a szalagra. Aztán be kellett bújni egy fülkébe, ahol egy hölgyet illendő módon meg tudnak vizsgálni, mennyire csipognak a farmerén a patentok, nem szemérmetlenül, európai módra. És Petit állítsam lábra, hogy külön vizsgálja meg. Közben néztük, felszállt-e már a gépünk. De elértük, tényleg csodával határos módon, és már nagyon éreztük, hogy a vége fele vagyunk az útnak, amikor leültünk a helyünkre. Fentről is káprázatos volt India, látszottak a ciklámen színben virító hatalmas fák, tavak, és a csodálatos hegyek. És komolyan meghatódtam a kis műanyag üveges ásványvíztől, amit az utaskísérőktől kaptunk, mert hogy himalájai víz volt. Pali szerint csak úgy rá volt írva, úgyhogy ellenőriztük a származást: Mount Everest Ltd. Számukra mennyire hétköznapi dolog ez, ettől döbbentem rá, milyen hihetetlenül messze vagyunk. Ez volt az én első csodám Indiában, meginni egy két decis vizet.

Ez már csak egy félórás út volt, rendben megérkeztünk, újra meglepő módon az összes csomagunk, kint várt minket a szálloda sofőrje. Innentől semmin nem kellet aggódnunk, mert Dr Oswal mindenről gondoskodott. Most tettem el a kipakolásnál a kis cetlijeit emlékbe, amikre felírta nekünk , mit vegyünk, hol, mit együnk, hova menjünk.
Egyetlen komoly problémánk volt Indiában, meg kettő kicsi, ezeket gyorsan leírom, és akkor tudok oldalakat áradozni arról, milyen fantasztikus volt minden. Főzni egyáltalán nem tudtam ott, a készen kapott kaják nagyon fűszeresek voltak, úgyhogy nem maradt más választás, Petike üveges babakaját evett. Nagyon nem szereti, és nem is volt hajlandó rendesen enni, így mindig hamar megéhezett, de nagyon éhesen sem ette. Szerencse, hogy Kínában jól evett és lett egy kis tartaléka, mert az indiai etetése kínlódás volt. Azt hittem, tudok majd ott szerezni kész kajákat, amiket összetörök neki, de egyrészt nem volt minden biztonságos nekünk, így oltások nélkül, sokkal rosszabb volt a köztisztaság és a víz, mint vártuk. Másrészt a legtöbb étel számomra is ehetetlenül csípős és fűszeres volt. Azért volt pár dolog amit tudott enni, a lángos-szerű indiai kenyereket, és valamit, amit mi kuszkusznak neveztünk, nekünk ahhoz hasonlított, ők máshogy hívták. És persze jégkrémezett a drága. Másik gondunk a meleg ruházatunk volt, induláskor Indiáról nem volt szó, egyetlen könnyű darab sem volt nálunk, és Kínában sem tudtam venni, mert csak vastag téli ruhákat árultak ebben a szezonban. Aztán olyan rövidre sikerült az indiai tartózkodásunk, hogy kibírtuk farmer-pólóban, én egyszerűen a benti papucsomban, már amikor a helyzet megengedte, és nem kellett mezítláb lenni, Petike meg a legvékonyabb melegítőjében, cipő nélkül vészelte át a forróságot.

Pihentünk picit a szállodában, aztán elmentünk Dr Oswal klinikájára, és nagyjából ott töltöttük a következő két napot. Pont ebbe a két napba került, hogy átvegyük a hely hangulatát és megnyugodjunk. Buddha-szobrok, vízesések, egzotikus madarak egy csodálatos átriumos modern házban a város felett, ez a klinika és a legelső váróteremben ki van írva: Gyerek innen nem megy ki kezelés nélkül, ha anyagi gondod van, beszélj Dr Oswallal. És Ő tényleg ilyen, nagy ajándék, hogy megismerhettük, és hogy valóban volt is időnk „eszmét cserélni”, ezt a két napot ránk szánta. Az ő elve, hogy a pénz és az idő elszáll, és nem is nagyon jelent semmit, az jelent valamit, hogy ő tud a gyerekeken segíteni, hogy amikor hazamegyünk, elmondjuk, hogy jól éreztük magunkat nála, gondoskodott rólunk. Tudtunk mi az ő gyógymódjáról, nagyon régóta, de egyrészt távoli, másrészt mivel fogalmam sem volt, mi az a ajurvédikus orvoslás, kicsit tartottam tőle. Ez az, amit ő csinál és homeopátiás gyógyítás. Nem tudtuk, mi vár itt ránk és Petire, de az biztos, hogy ilyen professzionalizmusra nem számítottunk. Az egy dolog, hogy ő ránk nézett, és elmondta, melyikünk családjában milyen betegségek fordultak elő, de az íróasztala és a könyvespolca elárulta, hogy a hagyományos orvoslásban is naprakész. Végül is egészen hagyományos vizsgálatok alapján készítette el Petinek a homeopátiás gyógyszert, mint EEG és a többi. Hihetetlenül tájékozott Ő is, és a vele dolgozó orvosok és terapeuták a világ terápiáit illetően. Kicsit máshogy hangzik így, hogy azt mondja, az ő módszere tízszer olyan jó, mint az őssejt, vagy a Doman, így, hogy pontosan tudja, miről beszél. Biztosak vagyunk benne, hogy csodálatos lesz a következő félévünk és nagyon sokat fog most Petike fejlődni.
Indiába érkezésünk után ért minket el a hír, hogy a légitársaság törölte a haza-járatunkat. Kis alkudozás után el kellett döntenünk, hogy egy nappal korábban, vagy egy nappal később utazunk, és mivel Dr Oswal elengedett minket szombat estével, a korábbi hazaút mellett döntöttünk, hiszen még egy nap Patrik nélkül akkor már kétségbeejtőnek tűnt, és a szálloda- és egyéb költségeket nézve is ez tűnt ésszerűbbnek.
A vasárnapunk szabad volt, este kilencig, akkor indult velünk az autó Bombayba. Aznapra mellénk adta egy tanulóját a Dr Oswal, hogy kalauzoljon és tolmácsoljon, és pontos listát, hogy mely helyekre kell feltétlenül elmennünk. Néhányra sikerült, amint kész lesznek a képeim, felteszem őket. Jártunk néhány keleti templomban, mezítláb a forró kövön, tettünk egy-egy harmadik szem pöttyöt a homlokunkra az egyik helyen, nyugtató és frissítő sáfrányt, Petikéét sikerült megőrizni hazáig.

És aztán újra az utazás, hosszú út egy hihetetlenül pici autóban (csomagok a tetőn) Bombayig, zsibbadt hajnali órák a váróban, repülőút, várakozás Isztambulban, akkor már nagyon fáradtak voltunk, és még egy rövidebb út Ferihegyig. Ez megint több lett mint 20 óra.
A indiai napok alatt azért nagyon éreztük, hogy milyen közel volt egymáshoz a két hosszú út, Petike nagyon elfáradt minden estére. Azt mondtam, minden rendben lesz, csak a kicsi szívója bírja ki. Persze nem indultuk volna el, ha nem vagyunk ebben biztosak, de azért volt néhány pillanat, amikor éreztük, hogy kicsit feszegetjük azokat a határokat, amiket mondjuk egy gégekanülös, hasonló állapotban levő gyerekkel emberek csinálni „szoktak” (Persze nem mintha ez is olyan gyakori lenne). Boldogan jött velünk Peti minden hova, és örült azoknak a dolgoknak, amiknek mi is örültünk, pontosan értett mindent. Elkezdtem neki mesélni egy kisfiúról, aki elutazik Kínába, majd Indiába és nagyon sok kalandban vesz részt, majd hazautazik és nagyon sokkal könnyebb lesz az élete, mint eddig volt.

Ehét szerdán Peti megkapta az utolsó adag őssejtet, csütörtökön pedig elindultunk Indiába. Most már sokadjára éltük át, hogy a kettő napból egyet csinálunk, mert hogy éjjel is utazunk, és amikor másnap este megérkezünk valami ágyféle és fürdőszoba közelébe, jövünk rá, hogy ez már nem is az a nap, amelyiknek számunkra tűnik. Nagyon örültünk, hogy így alakul, hogy eljöhetünk Indiába, a G-therapy helyszínére, és azt sem bántuk, hogy a majdnem egy napos Hangzhou-Budapest utat nagyjából félúton megszakítjuk, és lesz belőle két rövid. Hát ez nem így sikerült. Bár jelen pillanatban csak az egyik felén vagyunk túl, de ez is huszonvalahány órásra sikerült, és már a második fele is bonyolódik rendesen.

Shanghajba egy kisbusz vitt minket a kórházból, nagyon esett az eső. Érzékeny búcsút vettünk a barátainktól, hosszú volt a nap; mindig hosszú, ha este utazunk, és elfáradunk az egész napos várakozásban és készülődésben. Kietlen volt a kínai táj, bár végig laknak az autópálya mellett is, de az ablakok sötétek, nem tudom, hogy miért. (Ennyire jó a fényszigetelésük, vagy tényleg nem kapcsolnak villanyt.) Szóval fázós volt a 3 órás utunk, de a shaghaji reptértől felvidultunk. Az első hely, ahová be kellett mennünk, egy pelenkázó volt, de annyira tiszta és kényelmes, hogy meg is etettük bent Petit nagyon kényelmesen, kanapén. Aztán láttuk, hogy számtalan ilyen van a reptéren. Minden monumentális volt, csillogó, tiszta, minden annyira simán ment. Azzal együtt, hogy Petinek már rég alvásidő volt, és feladáskor kibontattak két bőröndünket.

Az Indian Airways Bombayba (Mumbai) tartó repülőjén az ülésünkig tudtuk tolni a babakocsit, és összecsukva feltettük a tárolóba. Szerintem ez a művelet a világ bármely más pontján már hatszor szabotálva lett volna. De itt száriban voltak az utaskísérők, mind 40 feletti és indiai zene szólt. Peti annyira megörült ennek a helyzetnek, hogy percekig nevetgélt, mi is. Aztán megpróbáltuk elaltatni felszállás alatt, de az utolsó előtti pillanatban felkapcsolták a villanyokat és nagyon beindult az élet, Peti visszaébredt. Csak miután mindenki vacsorázott, sikerült elaltatni újra. Gondolkoztunk már mi egy ideje, hogy miért 11 óra a menetidő, amikor annyi idő alatt Európa másik végébe is el lehet érni, ez meg fele távolság. Rosszfelé számoltuk volna az időzónákat? De nem, mindenképp hozzá kell adni a 3 órát, nem elvenni. Csak a repülőn derült ki számunkra, hogy ez a gép több helyen megáll. Eszünkbe se jutott, hogy ilyen létezhet. Tényleg 6 óra lett volna egyenesen Bombayba, de leszállt Delhiben, és ott bejelentették, hogy állni fog másfél órát. Most már tudjuk, hogy azért, hogy bevárjon egy másik gépet, ami Bombayba indul és összevonják az utasokat. Ez a másfél óra gazdasági pihenő aztán erősen veszélyeztette a csatlakozásunkat. Delhiig aludt Peti, Pali, sőt én is aludtam 4 órát, persze minden negyedórában ébredve, de mégis ez egészen elviselhetővé tette az utazást, szinte soha nem tudok aludni semmilyen járművön. (Főleg bicilklin.) Aztán Delhiben, az álló repülőn még jobban aludtak a fiúk, mert megszűnt a zaj, és mintha a levegő sem lett volna olyan száraz. Viszont bejött egy nagy csapat indiai munkás kitakarítani a gépet, és elvették az illúziómat, hogy mindenki mindig tiszta párnát és takarót kap. El is szunnyadtam én is újra, amikor szólt a hangszóró, hogy legyünk szivesek összeszedni minden cuccunkat, és átfáradni egy másik gépre. Erről eddig szó sem volt, mi vártuk a felszálló utasokat. Nem esett jól felébreszteni Petit, és azonnal összekapkodni mindenünket. Azt nem is írtam eddig, hogy most először utaztunk olyan gépen, ahol középen 4 ülés van a két folyosó között, és egy ilyen négyes helyen ültünk, Peti összegömbölyített háttal aludt kettőn, mi meg hátradönött támlákkal; ezen a gépen nagyon meg lehetet dönteni, nem mintha sok hely lett volna.

Dohogva átrohantunk a másik gépre, ahol elhelyezkedtünk, és mielőtt becsukták volna az ajtókat, rájöttünk, hogy nincs meg a Peti cipője, berugtuk az előző repülőn az ülés alá. Sikerült visszaszerezni, de volt egy pillanat, amikor megijedtem, hogy most Pali nélkül szállunk fel. Pedig csak az ajtó előtt allt, és rádión követte a nyomozást. Ez már nem volt hosszú út, talán 2 és fél óra, itt ért minket a pénteki napfelkelte és itt ettem meg indiai utunk első és utolsó curry-jét. Leszálltunk, másodjára is India földjén, a kis delhi kitérő után, és annyira örültem, hogy Peti ilyen jól tűrte-bírta ezt a nehéz utat, rendben le tudtuk szívni a kanüljét, végig jó volt a légzése. Ekkor még tartotta magát a főzött étele is. Elsők között jöttek ki a csomagjaink, ekkor még nem tudtuk, hogy nagyjából ezen múlt, hogy elértük a következő gépünket Pune-ba.

Vége van a várva várt kínai utunknak, és minden nagyon jól sikerült. Nagyon köszönjük mindenkinek, akinek része volt benne, nagyon sokan voltak. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos félév elé nézünk, és meglódul a Peti gyógyulása. Mindent megteszünk érte, hogy a legjobban tudjanak dolgozni azok a sejtek.
Az utolsó két hétben nem nagyon írtam naplót. Kicsit írtam, mert többször is elkezdtem, de nem fejeztem be, és aktualitását vesztette. Minden a tervek szerint alakult, Petike jól viselte a kezeléseket, egyszer volt csak rosszul, a legelső adag után, aztán soha. Csodálatosan aludt majdnem végig, leszoktunk a nappali alvásról, és hihetetlen étvággyal evett végig. Az utolsó napokban volt nyugtalan és olykor még feszítős is, de ezt már betudtuk a honvágynak, nekünk sem volt könnyű, hosszú volt..
Nem nagyon mentünk sehova, az első piacos kirándulásunk után, mert túl sokba került az út ahhoz képest, hogy Petivel szabad levegőn, hidegben milyen kevés időt tudunk kényelmesen eltölteni. Sokat sétáltunk viszont, és nagyon jól beleszokott Peti a babakocsiba. Már amikor ki mertünk merészkedni, mert elképesztően rossz a levegő Kínában, nem szeles napokon az ablakból ködnek tűnt. Mikor kimentünk, jöttünk rá, hogy nem köd, hanem szmog. A szobákba nagyteljesítményű légtisztítókat toltak be egy-egy órára, úgyhogy sokszor inkább nem is szellőztettünk.
Megéltük a kínai újév ünnepét helyben. Egy hónapig, éppen amikor ott voltunk, a készülődés lázában égtek, a boltokban gyakorlatilag nem lehetett a polcig ellátni, mert iszonyú tömeg volt. Átlagos este, bármikor az évben a kórházi ablakunkból 3-4 tüzijátékot látni, olyasmi nagyokat, ami mondjuk egy kisvárosban az átlagos augusztus huszadikai. Szilveszter este az ablakból bármikor is kinézve egyszerre láttunk úgy harmincat, hatalmasakat, délutántól hajnalig. Pali szerint hálásak lehetünk, hogy ezt a puskapor-mennyiséget nem másra használják.

Melyiket?

Házi babakaja kínai alapanyagokból

Teljes ebéd

Petivel Kínában végig tartottuk a domanos diétát, nagyon szeretett mindent, jó alapanyagok is voltak. A hazaútra vettünk neki babakajákat, bár főztem is még egy nagy adagot, hogy amíg frissek, hadd legyen ennyivel könnyebb az útja. Szóval kettő egydecis üveges babakaja áráért (nem drágább, mint otthon), egyheti nagyon változatos menüt tudtam főzni neki. Mi nagyon szerettük a főztjüket, mindennap legalább egyszer ettünk tofut, és elég sokszor ettem szusit, de a végére annyira elegem lett abból, hogy minden más ízű mint otthon, hogy már semmi nem esett jól. Aztán meg majd hiányoznak ezek az ízek, de a végén már arról ábrándoztunk, hogy bemegyünk a CBA-ba és BÁRMIt veszünk, mondjuk csokis nápolyit (amiért egyébként nem nagyon rajongok), hogy ne is említsem a friss kiflit parizerrel. Van egyébként egy zseniális kínai péksüti: mint minden pékáru náluk, ez is kalácsszerű és édes, olyan alakú, mint egy bagett, és a tetején be van vágva és tejszínhab és vaj közötti állagú krém van beletöltve.

Ma végre tudtunk Patrikkal beszélni. Eddig is minden nap hívtuk őket skypon, de nem akart leülni a kamera elé, izgett-mozgott, elszaladt, bekapcsolta a tv-t. Meg is mondta, miért: annyira hiányzunk neki, hogy könnyebb, ha nem beszélünk. Amúgy folyamatosan látom, hogy tökéletesen kiegyensúlyozott, jól van. Megértettük az érzéseit, nem erőltettük. Ma reggelre túllendült a kis kedves, és jót beszélgettünk. Nekünk az első két hét elrepült, most kezd nagyon-nagyon hiányozni, már kételkedni kezdtem a döntésem helyességében hogy nem hoztuk el. De annyira nem lenne értelme, egy fél nap után nagyon unalmas lenne egy olyan mozgékony gyereknek, mint ő. Főleg így, hogy nem sokat járunk ki. Igaz, vasárnap nagyot sétáltunk, mert Petike meglepően jól érezte magát a babakocsiban, és tettünk egy nagy kört. Aztán hideg napok jöttek, tegnap meg újra őssejtes nap volt, úgyhogy csak ma, csütörtökön mentünk le egy félórára levegőzni.

Patrikra visszatérve, vannak itt testvérek, elég nehezen viselik, azt látjuk, hogy a család nem is tud arra koncentrálni, amiért jött, a beteg gyerek gyógyulására, mert azzal vannak elfoglalva, hogy próbáljanak megfelelő körülményeket teremteni a családnak, ami nem egyszerű, mert ez egy kórház. Jó, hogy mi ismét meg tudtuk oldani, hogy itt is elegen legyünk, meg otthon is. Megfogadtam, hogy ha lesz rá módunk, Amerikába legközelebb visszük Patrikot is, ott az Intézetben ez teljesen jól működhet. Február 23-ra volt időpontunk náluk, ezt eldöntöttük, hogy lemondjuk, mindenféle értelemben kivitelezhetetlenül közel van.

Kedden Pali Shanghajba ment az indiai vízumokért, postán ki fogják küldeni az útlevelünkben, remélem, idetalál a kórházba és a kórházon belül is. A többi dolog is alakul, az utazás és a szállás. Valószínűleg úgy utazunk haza, hogy Sanghajba kocsival visznek minket, az vagy 3 óra, és Sanghaj-Bombay-Pune, pár nap ott és Pune-Bombay-Isztambul-Budapest.

Tegnap, szerdán megint gerincbe kapott Petike össejteket, nagyon jól viselte. Az első pár órában meséléssel, énekléssel tartottuk benne a lelket, aztán elaludt, aludt vagy 3 órát. Nemhogy nem lett rosszul, de sokkal hamarabb kellett enni adnunk neki, mint ahogy mi gondoltuk, hogy szeretnénk, mert nagyon megéhezett. Hivatalosan 2 óra elteltével már kaphat enni, de mivel 6 órán át háton kell feküdnie, ez nála nem működik. Egy felnőttnél, aki biztonsággal harap és nyel, talán kivitelezhető, vagy ha valaki tubuson át etetnek. Mi azt tapasztaltuk ki, hogy a szúrás után még vagy 8-9 óráig nem nagyon érdemes enni adni Petinek, mert könnyen visszajön. Most nem volt gond. Mintha az infúzió mennyiségétől is függene, hogy rosszul lesz-e. Első alkalommal kettő adagot kapott, azt hiszem, 250 ml-esek, akkor nagyon rosszul volt. Domanék fontos programja a folyadék-egyensúly program, el is tudom képzelni, hogy ekkora adag infúzió már komolyan megbolygat sok mindent. Másodjára egyet kapott és semmi gond nem volt, most harmadjára már megbeszéltük az orvosokkal, és az egy zacskó után szintén nem lett rosszul.

Nagyon szeretjük a szobánkat, itt a huszadik emeleten, a város felett, hatalmas üvegfalon dől be a napfény majdnem egész nap, nagyjából 10-től 5-ig. Nem is fűtünk, csak este és reggel egy-egy órát, a központi légkondiból jön a meleg is, és ez nem túl jó, inkább nem használjuk, csak ha már nagyon fázunk. De a fény akkora, hogy a kicsi kamera nem bírta ma értelmezni, be kellett húzni a sötételőket, hogy ne fehér képet mutasson a skype-vonal másik végén. Kár, hogy nem tudunk hazavinni belőle valahogy.